Közöljük For Ever [Massimo Fovel] „In difesa del d’anarchia” című cikkét annak ellenére, hogy óriási tárgyi tévedések és értelmetlen zagyvaságok egyvelege. For Ever szerint a weimari állam marxista állam; mi, a L’Ordine Nuovo(1) munkatársai államimádók vagyunk, az államot ab aeterno [öröktől fogva] akarjuk (For Ever nyilvánvalóan in aeternum-ot [örökkön- örökké-t] akart mondani); a szocialista állam államszocializmus; volt keresztény állam és Caius Gracchus plebejus állama; a szaratovi szovjet akkor is létezhet, ha termelését és forradalmi védelmi tevékenységét nem egyeztetné a szovjetek rendszerével összoroszországi szinten stb. Ahány állítás, annyi ostobaság az anarchia védelmében.

Mégis közöljük For Ever cikkét. For Ever nem egyszerűen individuum, hanem társadalmi típus is. S ebből a szempontból nem lebecsülendő: meg kell ismerni, tanulmányozni kell, vitába kell szállni vele és le kell győzni. Mindezt lojálisan, barátian (a barátság nem válaszható el az igazságtól és mindattól a kényelmetlenségtől, amellyel az igazság kimondása együtt jár). For Ever álforradalmár, aki tevékenységét merőben dagályos frazeológiára, vég nélküli fecsegésre, romantikus lelkesedésre alapozza; csak demagóg, nem pedig forradalmár. A forradalomnak józanul gondolkodó emberek kellenek, emberek, akik feltöltik kenyérrel a kenyérboltokat, biztosítják a vasúti forgalmat, ellátják az üzemeket nyersanyaggal, lehetővé teszik az ipari termékek cseréjét mezőgazdasági termékekre, gondoskodnak az állampolgárok személyi biztonságáról és megvédik őket a bűnözőktől, emberek, akik beindítják a társadalmi szolgáltatások összességét és nem engedik kétségbeesni és esztelen testvérgyilkosságba kergetni a népet. Azonnal kiderül, hogy mennyire nevetséges (vagy sírásra ingerlő) a szavakban megnyilvánuló lelkesedés és a vég nélküli fecsegés, ha csupán ezeknek a problémáknak az egyikét kellene megoldani akár egy száz főt számláló faluban is.

For Ever, jóllehet tipikus figura, mégsem képviseli az összes anarchistákat. A L’Ordine Nuovo szerkesztőségében van egy kommunista anarchista – Carlo Petri [Pietro Mosso]. Petrivel a vita sokkal magasabb szinten folyik. Az olyan kommunista anarchistákkal, mint Petri, feltétlenül együtt kell működni; ők a forradalom egyik hajtóereje. A lap előző számában megjelent Petri-cikket és For Ever ebben a számban közölt cikkét olvasva tesszük meg alábbi észrevételeinket, hogy megmutassuk az anarchista eszmét létének és nemlétének dialektikus ellentmondásában. Természetesen Empedocle [Palmiro Togliatti] és Caesar [Cesare Seassaro] elvtársaknak, akikhez Petri közvetlenül fordul, jogukban áll válaszolni a szerzőnek.

I.

A kommunizmus a Proletár Internacionáléban valósul meg. A kommunizmus csak akkor és annyiban valósul meg, amikor és amennyiben nemzetközi lesz. Ebben az értelemben a szocialista és a proletármozgalom államellenes, mert szemben áll a tőkés nemzeti államokkal, a nemzetgazdaságokkal, amelyek a nemzeti államban gyökereznek, s tőle kapják formájukat.

A Kommunista Internacionálé meg fogja szüntetni a nemzeti államokat, de az állam mint az emberi társadalom konkrét „formája” nem tűnik el. A társadalom mint olyan – tiszta absztrakció. A történelemben, a fejlődő emberi civilizáció eleven és testet öltött valóságában a társadalom mindig meghatározott rendszer és egyensúly, az államok, a konkrét intézmények olyan meghatározott rendszere és egyensúlya, amelyekben a társadalom tudatosítja létét és fejlődését, és csak ezek révén tud létezni és fejlődni.

A civilizáció minden vívmánya úgy állandósul, úgy válik valódi történelemmé, nem pedig felszínes és múlékony epizóddá, ha meghatározott intézményben testesül meg, ha az államban ölt formát. A szocialista eszme mindaddig mítosz, ködös álomkép, az önkényes egyéni fantáziálás játéka marad, amíg nem valósult meg a szocialista és proletármozgalomban, a szervezett proletariátus offenzív és defenzív intézményeiben. A szocialista eszme ezekben és ezek révén nyert történelmi formát és indult fejlődésnek; ezekből született a szocialista állam nemzeti keretben, oly módon rendeződve és szerveződve, hogy képes legyen egyesülni más szocialista államokkal. Sőt csak akkor lesz képes életben maradni és fejlődni, ha együttműködik a többi szocialista állammal a Kommunista Internacionálé megteremtése céljából, amelyben minden állam, minden intézmény, minden egyén megtalálja élete és szabadsága kiteljesedését.

Ebben az értelemben a kommunizmus nem „államellenes”, sőt határozottan szembeszáll az állam ellenségeivel – az anarchistákkal és az anarchoszindikalistákkal, leleplezi azok propagandáját, amely utópisztikus és veszélyes a proletárforradalom számára.

Volt olyan előre gyártott séma, amely szerint a szocializmus átmeneti lépcsőfok az anarchiába; ez ostoba előítélet, a jövő önkényes meghatározása. Ami az eszmék dialektikáját illeti, az anarchia a liberalizmus, nem a szocializmus folytatása; ami a történelem dialektikáját illeti, az anarchia a liberalizmussal együtt kiűzetik a társadalmi valóságból. Minél inkább iparosodik az anyagi javak termelése, és a tőkekoncentráció minél inkább összhangba kerül a dolgozó tömegek koncentrációjával, annál kevesebb híve lesz az anarchista eszméknek. Az anarchista mozgalom ott talál még hívekre, ahol túlsúlyban van a kézművesipar és a feudális földbirtok. Az ipari városokban és a gépesített mezőgazdasági vidékeken az anarchizmus mint politikai mozgalom eltűnőben van, csak mint eszmei fermentum él tovább. Ebben az értelemben az anarchista eszme egy ideig még bizonyos funkciót tölthet be, ha folytatja a liberális hagyományt, ha az az emberiség olyan törekvéseit tűzi napirendre, amelyeknek nem kell meghalniuk a kapitalizmussal.

Ma, amikor a társadalomban mindent a feje tetejére állított a háború, úgy látszik, hogy az anarchista eszme növelte híveinek számát. Nem hisszük, hogy ez az eszme diadala. Ez regressziós jelenség: a városokba politikai műveltség nélküli új emberek költöztek, akiknek nincsenek tapasztalataik az osztályharc olyan bonyolult formájában, amelyet ez a nagyipar megjelenésével öltött. Az anarchista agitátorok hangzatos álforradalmi frazeológiája könnyen befolyásolja ezeket az ösztönös és még csak ébredező tudatokat; de az álforradalmi frazeológia semmi mélyrehatót, semmi állandót nem hoz létre. Nem a „vásott kölykök”, nem a lumpenproletariátus, nem a bohém elemek, nem a dilettánsok, és nem is a hosszú hajú őrjöngő romantikusok, hanem a munkások nagy tömegei, az öntudatos és fegyelmezett proletariátus erős zászlóaljai adják meg a történelemnek a haladás ritmusát, határozzák meg a biztos és feltartóztathatatlan előrehaladást a kommunista civilizáció felé.

II.

Az egész liberális hagyomány államellenes.

A liberális irodalom teljesen át van itatva államellenes polémiával. A kapitalizmus politikatörténetét az állampolgár és az állam közötti folytonos és elkeseredett harc jellemzi. A parlament ennek a harcnak az eszköze. A parlament arra törekszik, hogy megszerezze az állam összes funkcióit, vagyis megszüntesse, megfossza minden tényleges hatalomtól, mivel a népi törvényhozásnak az a célja, hogy megszabadítsa a helyi szerveket és az individuumokat a központi hatalomnak való mindenfajta alávetettségtől és ellenőrzéstől.

Ez a liberális akció része mindannak, amit a kapitalizmus a konkurencia tartós és megbízhatóbb feltételeinek biztosításáért tesz. A konkurencia az állam legkérlelhetetlenebb ellensége. Maga az Internacionálé eszméje liberális eredetű; Marx Cobden iskolájától és a szabad kereskedelem híveitől vette át, de kritikusan átdolgozta. A liberálisok nem képesek megvalósítani a békét és a nemzetközi testvériséget, mert a magántulajdon és nemzeti tulajdon viszályokat, határokat, háborúkat, egymással állandó konfliktusban levő nemzeti államokat teremt.

A nemzeti állam a konkurencia szerve. Akkor fog eltűnni, amikor a konkurenciát megszüntetik és a szocialista országok konkrét tapasztalatai alapján új gazdasági rend alakul ki.

A proletariátus diktatúrája még nemzeti állam és osztályállam. A konkurencia és az osztályharc formái megváltoztak, de a konkurencia és az osztályok továbbélnek. A proletárdiktatúrának ugyanazokat a problémákat kell megoldania, mint a burzsoá államnak; a külső és belső ellenség elleni védelem kérdését. Ezek reális, objektív feltételek, amelyekkel számolnunk kell; katasztrofális tévedés volna a proletárforradalom számára, ha úgy gondolkodnánk és tevékenykednénk, mintha már létezne a nemzetközi kommunista társadalom, mintha már túl lennénk a szocialista államok és a burzsoá államok közötti harc időszakán, a kommunista és a tőkés nemzetgazdaságok közötti kíméletlen konkurencia időszakán.

Az emberi társadalom a burzsoá állam felbomlási folyamatával összefüggő, rendkívül felgyorsult széthullási folyamatot él át. A valós objektív állapotok, amelyekben a proletárdiktatúra majd megvalósul: rettenetes zűrzavar és elrettentő fegyelmezetlenség. Szükség lesz egy igen szilárd szocialista állam megszervezésére, hogy minél előbb megállítsa a széthullást és véget vessen a fegyelmezetlenségnek, hogy visszaadja a társadalmi szervezettség konkrét formáját, hogy megvédje a forradalmat a külső agressziótól és a belső lázadásoktól.

A proletárdiktatúra léte és fejlődése megköveteli, hogy hangsúlyozottan katonai jellegű legyen. Ezért a szocialista hadsereg problémája egyike a legfontosabb, megoldásra váró kérdéseknek. Most, ebben a forradalom előtti időszakban különösen sürgős a régi szocialista propaganda hatására kialakult, a burzsoázia uralmának összes formái ellen irányuló előítéletek kiirtása.

Ma ismét változtatnunk kell a proletariátus nevelésén: hozzá kell szoktatnunk ahhoz a gondolathoz, hogy az állam megszüntetéséhez olyan körülmények között, amikor megvalósul a nemzetközi kommunista rend, szükség van e cél elérésére alkalmas államra, hogy a militarizmus megszüntetéséhez szükség van új típusú hadseregre. Ez azt jelenti, hogy meg kell tanítani a proletariátust diktatúrája megvalósítására, meg kell tanítani az önigazgatásra. Leküzdendő nehézségek jócskán lesznek és előre látható, hogy hosszú időszakon át fennmaradnak és veszélyt jelentenek. De ha a proletárállam csak egyetlen napig létezhetne, akkor is azon kellene munkálkodnunk, hogy olyan feltételeket teremtsünk, amelyek alkalmasak feladata – a magántulajdon és az osztályok megszüntetése – teljesítésére.

A proletariátusnak nincs sok tapasztalata a kormányzás és az irányítás művészetében. A burzsoázia erős – nyílt vagy alattomos, erőszakos vagy passzív – ellenállást fog kifejteni a szocialista állam ellen. Csak politikailag képzett proletariátus – amely nem esik kétségbe és nem veszti el hitét a lehetséges és elkerülhetetlen bajok láttán, amely hű és lojális marad államához azon hibák ellenére, amelyek a termelés valós feltételeiből következhetnek –, csak ilyen proletariátus teremtheti meg a diktatúrát, valósíthatja meg a nemzetközi kommunista rendet. És természeténél fogva a szocialista állam másfajta lojalitást és fegyelmet követel, mint a burzsoá állam. A burzsoá államtól eltérően, amely annál erősebb határain belül és kívül, amennyivel kevesebb állampolgár ellenőrzi és figyeli a hatóságok tevékenységét, a szocialista állam megköveteli az öntudatos dolgozók aktív és állandó részvételét intézményei életében. Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a szocialista állam a radikális változások eszköze, az államot nem lehet olyan könnyen átalakítani, mint a kormányt. Itt soha semmiféle engedményt nem szabad tenni.

A múlt intézményeihez való visszatérés az egyetemes pusztulást jelenti, fékevesztett fehérterrorhoz, esztelen vérontáshoz vezet. A háborús körülmények miatt a burzsoázia érdekelt abban, hogy fegyverrel megsemmisítse a dolgozó lakosság háromnegyed részét azért, hogy visszanyerje az élelmiszerpiac alkalmazkodóképességét a konkurenciához, és újra privilegizált helyzetbe kerüljön abban a harcban, amelyet a megszokott jólétért folytat.

Már most ki kell alakítanunk magunkban és másokban azt a felelősségérzetet, amely kemény és kérlelhetetlen, mint a hóhér kardja. A forradalom hatalmas és félelmetes, nem dilettánsoknak való játék vagy romantikus kaland.

Az osztályharcban legyőzött kapitalizmus államellenes vagy magukat annak mondó elemek által keltett forrongás formájában érezteti majd piszkos örökségét, hiszen az egyének és a csoportok szabadulni akarnak majd a forradalom sikeréhez szükséges kötelességek teljesítésétől és a fegyelem megtartásától.

Kedves Petri elvtárs, mi azon dolgozunk, hogy elkerüljük a felforgató frakciókkal való véres összecsapást, hogy elkerüljük azt a kegyetlen szükségszerűséget, hogy a szocialista állam fegyveres erővel kényszerítse ki a fegyelmet és a hűséget, megsemmisítse a társadalmi organizmus egyik részét, hogy megmentse azt a széteséstől és a romlástól. Mi azon dolgozunk, kulturális tevékenységet folytatva, hogy igazoljuk: a szocialista állam léte igen fontos láncszem az erőfeszítések azon láncolatában, amelyet a proletariátusnak kell kifejtenie felszabadulása, szabadsága érdekében.

Jegyzet:

(1)  L’Ordine Nuovo – 1919-től Torinóban megjelenő hetilap, 1921-től napilap. Eleinte az Olasz Szocialista Párt balszárnyának orgánuma, később Olaszország Kommunista Pártjának lapja, amely A. Gramsci és P. Togliatti vezetésével a marxizmus-leninizmus eszméit propagálta Olaszországban. A lapot többször betiltották, de illegálisan is megjelent.

Eredeti megjelenés: L’Ordine Nuovo, 1919. június 28.—július 5.
Forrás: Opere di Antonio Gramsci 9. köt. L’Ordine Nuovo 1919—1920. Einaudi, 1954. Torino. 377—382. old.
Magyar nyelvű kiadás: Antonio Gramsci: Politkai írások (1916—1926). Kossuth Könyvkiadó, 1985. 84—90. old.