Fekete György: Rendszerkritikai tézisek a holokauszt emlékének méltó, a magyarságot erősítő-gyógyító befogadásához (a Nemzetközi

Holokauszt Nap és Magyarország Holokauszt Napja között – mindkettőre)

A holokauszt emlékének ápolása nem a többi szenvedés tagadása, hanem minden szenvedés, amit az emberben és közösségeiben megbúvó gonoszság okozott, magunkhoz ölelése! A fájdalmat, kiszolgáltatottságot és reményt – egészükben – megtestesítő rítus.

A holokauszt egyediségének felismerése örök erkölcsi norma. Segít eligazodni, összevetni a jót és a rosszat, az emberségest és az embertelent, az ember-, illetve istenszeretőt és a gonoszt. Így – a holokauszt –a múlt lidércéből a nemes lelkület és a bizakodás emlékoszlopává válhat. E felfogás nem kirekesztő. Ellenkezőleg – egyetemességre törekszik.

Nincs "zsidó" holokauszt. Holokauszt van, amely zsidó.Ennél fogva e jelző használata hamis (akár antiszemita irányultságot is takarhat), mert üzenete: a holokauszt a zsidókat érintette, tehát a zsidók ügye, a zsidók dolga. Holott a holokauszt az egész emberiség ügye, az emberi szenvedések legmélyebb bugyra, az emberi gonoszság abszolútuma. Civilizációnk legnagyobb kudarca, leginkább átokkal sújtott tragikuma. Nem érvényteleníti a többi emberi kínt, hanem benne minden kín, sőt minden élőlény szenvedése fellelhető.

Magyarország vonatkozásában beszélhetünk magyar holokausztról, mert áldozatai magukat magyarnak valló, magyar állampolgár zsidó emberek voltak. E fogalomnak más tartalom tulajdonítása történelemhamisítás, erkölcstelenség, illetve tájékozatlanság.

A "holokauszt" kifejezés mellett (amely szó a zsidóság nácik általi – az utolsó írmagig tartónak tervezett iparszerű – legyilkolását jelenti, vagyis a "zsidó" jelzővel párosított használata – szögezzük le újra – indokolatlan, és a zsidósággal szemben ilyen-olyan, burkoltan, lappangva, nyíltan, tudatosan létező negatív érzéseket és/vagy kulturális ismerethiányt testesít meg) – szoros kivételképpen – kizárólag cigány/roma holokausztot ismer el a történettudomány. Ugyanis a cigányság irtása helyenként és alkalmanként, térben és időben – és olykor módszerekben – erősen kapcsolódott a holokauszt teljességéhez.

A holokausztra emlékezés nem a különböző emberi kínok, nyomorúságok rangsorolása. Senki jogát nem vitatja, hogy maga válasszon, mit, mely vesztességet érez számára legfájdalmasabbnak. Szenvedéseket nem rendez hierarchiába, ugyanakkor tragédiákat mint társadalmi-politikai-gazdasági rendszerekből fakadó történéseket összevet egymással. Fő célja: az eltérő nemzeti-etnikai-vallási származások közös emberi nevezőre hozása. Ennek érdekében törekszik minden, a holokauszt által előidézett lélekkuszaság, személyiségbántalom (szélsőséges bűnbakképzés és önsajnálat, kirekesztő-megbélyegző előítéletek) oldására, de legalábbis lényeges enyhítésére a követőnemzedékekben.

Tegyünk meg mindent, hogy a holokauszt emléke ne verjen éket a magyarságba, hanem kiegyensúlyozott társadalmi tudatának, józan történelemszemléletének kötőanyaga legyen. Hogy a valamikori csendőrök, nyilasok, dédunokái, ükunokái szégyenkezés nélkül, de elődeik bűneitől – belső szükségletükként – elhatárolódva alakíthassák sorsukat. Hogy zsidó és nem zsidó, cigány és nem cigány, magyar és nem magyar ajkú állampolgár szeretettel, bizalmat előlegezve és feltételezve, az antiszemitizmus emberroncsolásától mentesen (legalábbis hatását semlegesítve) tekinthessen egymásra…

Összegezve. Egyetlen embertársunk felett se származása okán gyakoroljunk kritikát. Egyetlen politikát se azért bíráljunk, mert adott származású emberek képviselik. Egyúttal soha ne tévesszük szem elől, hogy a holokauszt ugyanazon társadalmi rendszer torzszülöttje, amelynek védelmezője az összes burzsoá politikai uralom (akármennyire demokratikusak is). A holokauszt a kapitalizmus feloldhatatlan ellentmondásainak terméke. Tehát ahhoz, hogy megismétlődését történelmi érvénnyel – vagyis: örökre – lehetetlenné tegyük, magát a kapitalizmust, a tőkeviszonyt szükséges meghaladnunk. A meghaladás útjára viszont éppen a kapitalizmus helyezi a tömeggyilkos antiszemitizmus torlaszát (Auschwitz óta – akarva-akaratlanul – a legenyhébb antiszemitizmus is támogatja, hogy megint legyen holokauszt!), hogy a kizsákmányoltakat (mind a mélyszegény, fedél- és munkanélküli, mind a jelzálogos lakással, az újra és újraszaporodó, ki nem fizetett törlesztési kötelezettséggel terhelt ingóságokkal a fogyasztás bűvöletébe és a tulajdonlás csalfa, valótlan érzésébe egy egész tudatvarázsló rendszerrel beterelt mai proletárokat, akik – együttesen – a modern társadalom zömét teszik ki) ezzel az eszközzel is feltartsa tőkeszolgaságuk felismerésében. Hiszen így időről-időre eléri, hogy – többek között – megosztja őket a holokauszt-tagadók és a holokausztot reálisan, a világtörténelem legborzasztóbb szörnyűségének, az emberiség legförtelmesebb civilizációs botrányának értékelők harca. A társadalmi viszonyok tisztánlátását, a kapitalizmuson túljutni képes emberi minőség létrejöttét ugyanakkor segíti a holokauszt tagadásának, tagadásához vezető relativizálásának („hogy csak egy volt a népirtások sorában…”) és bagatellizálásának („hogy nem is volt olyan jelentős…”) elutasítása.

Az antiszemitizmus hazudja, hogy a kapitalizmus zsidó merénylet az emberiség ellen. Nos, a holokauszt elpusztította szinte az egész európai zsidóságot. Kapitalizmus pedig van.

A rendszerkritikai baloldal tényleges humanizmusa e megfontolások alapján száll síkra a holokauszt összemberiségi fájdalomként és tanulságként történő befogadásáért.

Fekete György mentálpedagógus történelemtanár